A közösségi gazdálkodásnak már nem egy oldalát megvizsgáltuk, de az egyik talán leghétköznapibbat még nem érintettük, miközben szinte nincs olyan gyermekes család, ahol ne zajlana a ruhák oda-vissza csereberéje. Persze ennek a dolognak is van már intézményesült változata, különböző baba-mama börzék keretében, amelyet egyébként nyilvánvaló igény hívott életre, de legegyszerűbb módja mégis az, amikor egy családon, baráti körön belül járnak körbe a ruhák.

Közben persze egyikünkben sem tudatosodik, hogy éppen a közösségi gazdaságban veszünk részt, ráadásul nagyon fenntartható módon. Hiszen vegyük például a babaholmikat, legyen szó akár ruházatról, műszaki cikkekről (babahallgató, légzésfigyelő), játékokról vagy egyéb elengedhetetlen használati tárgyakról. A kicsi, már csak élettani okokból is, mindegyiket rövid ideig használja, így ezek a dolgok legtöbb esetben jó állapotban adhatók tovább. (Persze, a lebüfizem, kifolyik a kaki és egyéb balesetektől eltekintve.) Ráadásul nem kis költségtől kímélik meg mondjuk a „kezdő”, első gyermekes családot, ahol egyébként mindent újonnan kéne beszerezni, záros határidőn belül. A bababusiness szektorról pedig mindenki tudja, hogy nem szégyenlősködnek, amikor az árakról van szó.

Magam is adó-vevő tagja vagyok nem is egy ilyen „körnek”. A lányom a barátnőm lányától örököl, tőle pedig az unokatesója. Fiam az unokatesójától, az ő cuccait pedig a barátok kisebb fiainak továbbítjuk. Időnként egészen komoly logisztikai láncot felépítve. Arról nem is beszélve, hogy a szekrényben „felcímkézve” állnak a zsákok, hogy melyiket merre kellene továbbadni, és mikor lesz a legközelebbi alkalom, amikor találkozunk, hogy a cserét nyélbe tudjuk ütni.

A legjobb, hogy az adok-kapoknak rengeteg érzelmi hozadéka is van. Például, amikor kiválogatom a kinőtt ruhákat, újra látom benne a ma már inkább visszabeszélő gyerkőcöt, aki akkor maximum hisztérikus vagy csupa mosoly volt, és feltétel nélkül imádott. Aztán ott a következő lépés, hogy örülök, hogy egy kedves barát vagy ismerős gyermeke fogja újra birtokba venni és nem áll „feleslegesen” a zsákban, a padláson. Amikor pedig egyszer csak egy-egy ruhadarab visszatalál, akár évek múlva, akkor újra lehet nosztalgiázni, illetve akár kiszámolni, hogy kézen-közön hány gyereket szolgált már ki.

A különböző börzék nyilván ugyanezt az igényt elégítik ki kicsit szélesebb körben, hiszen az is egyfajta „létforma”, amikor egy évben néhányszor átfésüljük a szekrényt a kinőtt, megunt holmik után kutatva, amelyek aztán az anyukák között, általában jelképes áron gazdát cserélnek. Hiszen az előző szezon vagy az eggyel korábbi méret ruháinak bevételéből, például el lehet kezdeni felújítani az éppen aktuális téli ruhatárat.